Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1998 - 2000

2020.01.01

A szülés után 5 nappal engedtek ki a kórházból.  December 24-e volt. Karácsony, a szeretet ünnepe. Ez az ünnep számomra ettől az évtől, elvesztette a valódi üzenetét. Első utunk a gyermek intenzív volt. Azt gondoltam, hogy a párom és a szüleim által elmondottak alapján felkészültem a kislányommal való találkozásra. De ami ott fogadott, arra nem lehet felkészülni egy fiatal édesanyának...Beöltözni, fertőtleníteni a kezedet és belépni Hozzá...Az inkubátorban feküdt, 7 db infúzós cső volt bekötve a pici teste minden részébe...Akkor ott 1 másodperc alatt dőlt romjaiba a világ. Azt hittem nem bírom ki, amit látok. Sírógörcsöt kaptam. A főnővér nyugtatott, hogy szépen halad, már 1 mili desztilált vizet is megiszik. 5 percet tölthettem Vele, Mellette. Mivel én sem voltam valami jó állapotba, azt tanácsolták, hogy  menjek haza, hiszen jó darabig még nem tudom kivenni az inkubátorból. Hazamentünk, de naponta jártunk Hozzá. Közben otthon mindent megtettem, hogy megtartsam a számár oly fontos anyatejet. Lassan teltek a hideg januári napok, én otthon, Ő Gyulán az intenzíven erősödött. Lassan, de biztosan. A 2. héten egy alkalommal légzéskihagyása volt, ezért segítségre volt szüksége, de 3 nap múlva már önállóan lélegzett. A 3. héttől kivehettük az inkubátorból, és végre magamhoz ölelhettem, beszívhattam finom baba illatát és végre rám nézett. Féltem, de nagyon boldog voltam. Elkezdhettem táplálni. Az orvosok és az ápolónők legnagyobb csodálatára első pillanattól ügyesen szopizott. Mini hős volt..heart

A kórházból a 4. hét elején úgy engedtek haza minket, hogy a korának megfelelő mozgásmintával rendelkezik. Havonta kellett visszavinni korai gondozóba. Szépen fejlődött, gyönyörű volt, de 3-4 hónapos koráig nagyon sokat sírt. 3-4 hónaposan, annak ellenére, hogy 1. gyermekem volt, láttam már, hogy valami nincs rendben a mozgásával. Hiszen a Vele egykorú kicsik, már nyúltak a játékért, kúsztak, Ő viszont nem. Sokszor voltak feszesek az izmai. A neurológus 2 hónapos korától felírta a Katona - féle tornát így rengeteget tornáztattam. Fájdalmas volt Számára, mert mindene feszült. Az értelme viszont szépen nyiladozott. Huncut, mosolygós, csibész csajszi volt. A soron következő neurológiai vizsgálaton feltettem a kérdést, hogy nem lenne-e szüksége valami plusz tornára, mert a feszessége ezzel a módszerrel nem javul. A neurológus válasza erre az volt, hogy "azt az időt, amit az utazással eltölt, hogy máshova viszi, inkább a tornára fordítsa". Arra pedig, hogy nem tartja a fejét az volt a válasza, hogy ültessem a kiságyon belül, kifele lógjon a lába a rácsok között és ha majd beveri a fejét, akkor megtanulja, hogy tartsa. A mai eszemmel azt hiszem feljelenteném, de akkor csak sírni tudtam és rendkívül megalázónak éreztem a helyzetet. Minősíthetetlen volt, amit a családoknak el kellett viselni. 6 hónapos volt Patrícia, mikor nem bírtam tovább és más szülőktől tanácsot kérve a békéscsabai kórházba elvittem Dévény terápiára. A terápiás hölgy arca semmi jót nem jósolt, azt mondta sokkal előbb kellett volna mennünk. Sajnos nyár kezdődött a szakember elment szabadságra, így a rendszeres Dévény terápiát csak 8 hónaposan tudtuk elkezdeni. 

Tudjátok mi a legfájdalmasabb? A következő neurológiai kontroll alkalmával mikor Paca 10 hónapos!! volt, azt mondta a dr. nő, hogy "Anyuka csak keressenek Dévény-terápiás gyógytornászt"..De miért??!!! Miért nem lehetett ezt már 2 hónaposan??!!! Végeztük a tornát, jártunk a terápiára és a mozgással sehova sem haladtunk. Nem kúszott, nem mászott, nem tudott ülni, játékokat megfogni..semmit. Egyetlen ép dolog maradt az értelme. Mindenre figyelt, a szeme beszélt, mosolygott. Közben a békéscsabai pedagógiai szakszolgálatnál elkezdtünk heti rendszerességgel korai gondozásra járni.

Nagyon nehéz időszak volt. És nem a fizikai terhelés miatt. Lelkileg egy mély alagútba zuhantam, a pozitív változás minimális volt. Robot módjára végeztem a napi feladatokat, ingáztam Vele Medgyesegyháza és Békéscsaba között, végeztem  a főiskolát, háziasszony és feleség voltam. Édesanyám járt velünk a tornákra és várt a folyosón Pacával, amíg a konzultáción ültem. A párom dolgozott és amennyire tudott mindenben támogatott és mellettünk volt.  Napközben mosolyogtam és ha senki nem látott esténként patakokban folyt a könnyem. Sirattam a gyönyörű, okos, halmozottan sérült kicsi lányomat, azt az életet, amit megálmodtam magunknak. Azt hiszem depressziós voltam, de ezt akkor nem tudtam és nem figyeltem magamra, hiszen nálam sokkal fontosabb dolgom volt...Patrícia mindenki legnagyobb igyekezete ellenére sem mutatott jelentősebb fejlődést, ezért elhatároztuk, hogy keresünk egy olyan helyet,a hol napi szinten tudják biztosítnni számára a Dévény terápiát. Sajnos abban az időben nagyon kevés szakmeber volt ezen a területen és akik voltak azok is rendkívül sok gyermek ellátását végezték. a környéke, a megyében senkit nem találtunk. A gyógytornász segítségével jutottunk el egy ózdi szakemberhez, aki vállalta, Patrícia mindennapi kezelését. Így 2000. októberében összecsomagoltunk és elköltöztünk Ózdra.